Habzanak már a felhők, az úton
pocséta marad, s földbe vájt kátyúban
kacagva, zápor veri fel a port,...
víztükör csillan, kacsint az ég felé.
Tavasz jön újra, és a szív zenél
apró, lüktető ütemre ver, zörej
az érfalon dobog, éled a vágy
ösztönök, új nász, vonzás, valami hív.
A rét virul, lábad alatt virág,
izgága bokrétát köt a szenvedély
melledre tűzi a remény fájó
ékszerét és a föld savanyú szagát.
Talán idén rád talál, talán a szél
viszi majd híredet, a fellegek
felett sóhaj, rebegve száll, szeretni
hív a kikelet, halld - valaki vár.
(Alcíme lehet: Rímtelen tavasz 😉)
Deák Mária
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése