A TV harsogó fénye világította meg a szobát. Áporodott sör és pálinkaszag elegyedett a cigaretta füstjével. Karcsi torkát kaparta a bűz, vértelen kezével szorította fejére a nyűtt, sokéves, koszos takarót. Nem akarta nézni a csodadobozt, mely számukra elérhetetlen világot közvetített. Odakint az őszi szél hordta az utca szemetét. Az ablakon piszkosszürke függöny lógott, a szél az ablak résein betalált a lakásba és a huzat felkavarta a szoba szagát. A konyha fogasán ázott kabátok lógtak, nehéz áporodott szaguk kísértetként kúszott a levegőben. A gyerek nem tudott aludni. Heten voltak testvérek, öt fiú és két lány. Sorban születtek, gyorsan egymás után, a szobakonyhás régi bányászlakásba. A kolóniába, ahogy régen hívták a telepet. Dani a legidősebb tizenhárom éves, Karcsi tizenkét éves lesz tavasszal, Csaba tíz éves. Aztán negyedikként érkezett Klári, a helyes, szőke boglyas, ábrándos kék szemű nyolc éves lány, Péter és Pál a hatéves ikrek és a csöppnyi angyalarcú Évike a legkisebb, mindössze három éves. Karcsi sokszor hallotta az emberektől, hogy minek vannak ilyen sokan. Hallotta pusmogni az asszonyokat az utcán, hogy maguknak köszönhetik a nyomort. Karcsi az apját okolta mindenért.
- Nem akarok az apám fia lenni - mondta sokszor gondolatban, dacosan összeszorított szájjal.
A TV-ből ismerős szignál csendült fel. Az ágyak megroppantak a gyerekek mozdulatára. Apjuk felállt a kicsi asztal mellől, elnyomta a cigarettát és nyújtózva lehörpintette a pohara alján poshadó sör maradékát, aztán ő is az ágyra dőlt. A TV-t már nem nézte senki, de nem kapcsolták ki. A háttérzaj hozzátartozott az estéikhez. Anyja csendesen szólalt meg.
- Hidegek vannak már, tüzelő kellene
Az apja pár durva szóval válaszolt. Karcsi még jobban a fejére húzta a takarót és kezét a fülére tapasztotta, hogy ne hallja a kezdődő vitát. Hiába, nem tudta úgy elszigetelni magát, hogy ne érjék el a piszkos szavak. Szülei örökös veszekedései megmérgezték gyermeki lelkét, az egy szoba nem tette lehetővé, hogy a viták a gyerekek nélkül, zárt ajtók mögött follyanak de a felnőttek nem is foglalkoztak ezzel.
- Húsz mázsa fa 35.000 Ft - kezdte megint az anya - ennyit legalább vehetnénk;
Az apa dühösen fordult az asszony felé.
- Úgy, már megérdeklődted. - állapította meg dühösen - Aztán miből fizeted ki?
- Mehetnél dolgozni egy pár hónapra, amíg a hidegek vannak...
Karcsi csak a csattanást hallotta. Szíve gyorsabban vert, egész testében remegett. A takaró alatt hallotta apja öklének csapásai nyomán kelt tompa hangokat és anyja csendes szűkölő zokogását, aztán kishúga hangos sikoltozó sírását. Évike még kicsi, nem tud csendben sírni.
Ó hányszor látta már anyja riadt tekintetét, apja alkoholtól véreres szemét és dühödt kirohanásait. Hányszor támadt rájuk is ököllel. Karcsi szíve kalapált, halántéka lüktetett. Ó bárcsak vége volna már a télnek, ne csak most kezdődne! Aggódva gondolt az elkövetkező nehéz hónapokra. Korán sötétedik, nem lehet kint játszani késő estig, vagy akár a réten, a galagonya bokor alatt aludni a régi pokróccal takarózva. Nem lehet. Minden este itthon kell lenni, gondoskodni kell a tüzelőről, mert úgysem fognak venni. Ott volt, amikor anyja beszélt a fuvarossal. Tíz mázsát ki sem szállít, minimum húszat kell venni és drága a fuvar is a faluba. Apja a füle botját sem mozdítja, ami kevés pénzük van, azt a kocsmába hordja. Amikor megérkezik a postás a pénzzel, már viszik is törleszteni és újra indul a strigula. Hitelbe veszi az apja a pancsolt piát, a kocsmáros meg húzza a strigulát.
Régen megszokott élet ez. A gyerekek rettegnek a téltől. Tüzelőt soha nem vesznek. Csapatostul indulnak reggel az erdőbe a fáért. Nehéz ügy ez, mert nem lehet csak úgy fát szedni, mert az erdő valakié. A másét elvenni az lopás, az bűn, de a kényszer az úr. Nincs rá pénzük. Karcsi ritkán mosolygott. Tiszta mélykék szemében valami nagy szomorúság vésődött. Köd és borongás, reménytelenség tükröződött a gyermekszemekben.
Naponta kétszer indultak az erdőre, reggel és este. Korán reggel húzták a kis kerekes kocsit. Dani és Ő, a két idősebb fiú. Klári és Csaba felguggol a kis taligára, az ikrek pedig tolják. Így indul el a hat gyerek minden reggel, hogy még iskola előtt anyjuk begyújthasson az öreg kályhába. A kályhát az idős szomszéd bácsi samottozta ki nekik, mert már nem lett volna jó. Az iskola hét éve szűnt meg a faluban, iskolabusszal járnak a szomszéd település iskolájába. A busz fél nyolckor indul. Addigra végezni kell a fával. A hajnal sötétjében indulnak és pirkadásra érnek haza a kis meleget adó tüzelővel. Elemlámpa fényénél szedegetik a kicsik a gallyakat, a nagyobb fiúk a kidőlt fatörzseket. Dani kézi fűrészt is szerzett már. Hazafelé már Klári sem ült a kocsin. A két nagy húzza, az ikrek tolják a kis szekeret, másik két testvérük kezükben apró fával, rőzsével bandukol a kocsi mellett. Klári egyszer szerzett egy régi műbőr utazótáskát, abba is rőzsét pakoltak és két fülénél fogva vonszolták. Aztán a táska füle elszakadt, alja felfeslett, rádobták azt is a kályha tüzére. Az iskolából hazaérve a reggel szedett fából már nem marad semmi, édesanyjuk eltüzelte. A kályhán mosófazékban egész nap melegedik a víz , ami esővíz, vagy hólé, mert a vezetékes vizet már rég leszűkítették, fizetni nem tudták. Anya csak cselédkedni jár délelőttönként. A kocsmába mosogatni és vasalni is néha Gábornéhoz, mert a férjének naponta akár több ing is kell, a gép kimos, de Gáborné nem tud vasalni, néha ablakot is kell mosni náluk, azért elég jó pénzt adnak, akkor még főz is és egyszer titokban vett nekik túró rudit is, úgy kellett megenniük, hogy apjuk meg ne lássa. Az iskolában meleg van és otthon is átmelegedett az egy szoba, de hazaérve újra tüzelő kerítő útra indultak. Aztán újra otthon, vacsora nélkül remegve bújtak az öreg huzat nélküli takarók alá, édesanyjuk könnyes szemmel takarta őket és gyújtotta meg a gyorsan ellobbanó rőzséket a kályhában. Ázott kabátjaik a konyhában párologtak és reggelre kormos keményre száradva vették fel újra. Folyamatosan kellett rakni a tüzet, kevés volt a vastag, hőt tartó fahasáb. Néha egy-egy elvásott ruhadarab, háztartási hulladék került a kályhába. Ez viszont orrfacsaró bűzzel égett és fekete füstje már messziről árulkodott, hogy megint nem rendes tüzelőt használnak. - Égetik az adományt. Ezeknek semmi sem jó.
A cinikus megjegyzések elől is menekülni kell, vagy úgy kell csinálni, mintha nem hallanák. A gyomruk korgását sem hallják már. Hozzászoktak. Dani mindig éhes, egyszer még lopott is a boltból egy kenőmájast. Senki nem tudja csak Karcsi, mert észrevette. Dani egyedül ette meg. Karcsi nem hibáztatta. Ételt ritkán kapnak, főleg haszontalan mások által megunt, kinőtt, szakadt ruhákat. Nekik nem is kell annyi s valóban a kályhában végzik, annyival kevesebb fa kell.
Ó csak tavaszodna már, sose lesz vége ennek a borzasztó télnek.
Telnek a téli esték, szomorú öreg gyermekarcokra vetnek árnyékot a kályha lángjai és a TV fényei. Bámulják a csoda dobozt, az elérhetetlen álmok közvetítését. Végsőkig feszített ideges világban nő fel egy szegény, rongyos nemzedék, egy kitörni nem tudó osztály újra születik. Karcsi a TV műsorokból érezte a magárahagyottságot. Tizenkét évével gondolkodott a sorsról, családjáról. A család, ami acsarkodó apából, anyából és testvéreiből állt. A kapocs ami összetartja őket, nem az idill és szeretet, hanem a közös érdek, sors és szerencsétlenség. Egyébként szétzüllenének, tehetetlenül és összetörve állnának egymás nélkül. Egymásra utalt gyenge és közömbös életek. Nem igaz, hogy a szenvedés jobbá tesz. Inkább az emberi természet megátalkodását hozza ki. Az alázat is szenvedés. Micsoda nehéz gyermeksors ez. Kín, gyötrelem, és tűrni kell, mert nincs kiút. Nehéz nyomás. Az ital őrülete elveszi a férfit, a férjet az apát. Elveszi mindenét, eladja mindenét. Teste piszkossággal van tele. Gyerekeit rémiszti a kidülledt vérrel futott szeme, felpuffadt lila arca, lepittyedt szája. Ökölbe szorított, mindig ütni kész keze.
"Anya nem főz, mert nincs mit. Csak a suliban eszünk." - locsogta el Klári az iskolában. Megjelent a családgondozó, kedves néni volt, de tehetetlen. Segélyt kaptunk, természetben. Megvonták a pénzt, mert az apu a kocsmába hordta. A kocsmáros fenyeget, hogy az adósság fejében elviszi a TV-t. - Vigye, mit bánom én. Anyu megint sírt. Apu csorgó nyállal ült az asztalnál, szeme vérben forgott. Lopott a boltból egy üveg pálinkát, azt issza reggel óta. A kocsmában nem kap már hitelt.
- Füst, fojtó bűz. Apám elaludt a pálinka mellett az asztalnál, az égő cigaretta lángra lobbantotta a lakást. Kiégett minden.
- Ne sírjon! Itt vannak már a tűzoltók.
Fekete pernyék kavarogtak, köhögés rázza a gyerekeket.
- Jaj, vége a háznak. Oda mindenük. Évike már az angyalokkal van, a füst, megölte a füst.
- Meghalt egy gyerek.
- Majd csinálnak másikat - mondja egy gonosz cinikus - sokan vannak
- A közösségi oldalon megosztják a tragédiát - lájkolják
- Mindenük oda
A hozzájuk nőtt öreg tárgyak, a kopott bútorok, a takarók, a fogason lógó kabátok.
Asszonyi zokogás, egy anya zokogása, gyermeksírás, megviselt lélek sikolyai.
Még ez is, nem elég a nyomorúság.
- Ne sírj anya! Nem megyünk többet fáért.
Írásom az Aposztróf kiadó Dimenziók 2016 kötetében jelent meg. A történetet 2014-ben, megtörtént eset alapján jegyeztem le.
Kép a webről: Ámos Imre Kályhánál melegedő
