Róna, miért hívod a lelkem?
Felnevelt a Pilis, ölel Gerecse,
Szívemet mégis az Alföld tölti be.
Róna, mondd csak, miért hívod a lelkem?
Hiszen Tőled már oly távol születtem.
Hazamenni mégis én csak hozzád vágyom,
Szemem pillantását száguldani látom.
Nem tör rám sem bánat, sem a szerelem, jaj,
messze légben szállhat lelkemből kelt sóhaj.
Körbevesznek engem sziklás hegygerincek,
Hatalmas tölgyesek, fenyők integetnek.
Konyhám ablaka is - sokan hogy irigylik! -
kiserdőre nézve, egy bús hegyre nyílik.
Hegyen túl nem tud repülni bánatom,
visszajön hozzám keserű sóhajom.
Álmomban, haj, de sokszor látom, amint
napfény mosolyán, egy felhő rám tekint...
Pusztában a lábam, földet alig éri.
Futva, kitárt karral akarok ölelni.
Nagy boldogságomban, mikor felébredek,
Előttem, már megint, csak bérc és meredek.
Kun vérem hajt talán?
Ki tudja, s ki mondja meg?
Mi ez az érzés, mi a lelkem hívja?
Miért a szívemnek ilyen honvágy búja?
Kisúj határában, egy régi nyáron,
Már láttam magam, ott az árokparton.
Én voltam az a nő, most bizton látom,
Bolondnak nézhetsz, drága jó barátom.
Néztem, ahogy az az asszony kötényét megrázta,
messze hangzott, elért hozzám hangos kacagása.
Kislányként talált rám bezárt lelkének sóhaja,
sajgó, szerelmes szívének keserű bánata.
Füzek között álltam, intettem magamnak.
Hallottam a hangját múlt s jövő sóhajnak.
De közben feltámadt a boszorkány szele,
Kézen fogott anyám, s mentünk hazafele.
Foto: 2021. augusztusában Kisújszállás Kumánia előtt.
#kumánia
