Kunságom

Nem emlékszem rá, hogy mikor tudatosult bennem, hogy a "kun vér" milyen szerepet játszik az életemben, abban viszont egészen biztos vagyok, hogy igaz a mondás, miszerint - A vér nem válik vízzé. Tudom, hogy a genetika már sok mindent igazolt és cáfolt is ezzel kapcsolatban, nem célom bármilyen vitát kezdeményzeni ebben a témában. Egyszerűen leszögezem, hogy az életemben milyen meghatározó volt, hogy felfedeztem a gyökereimet. Nem tudatos útkeresés volt ez. Egyszerűen meghatározhatatlan és megmagyarázhatatlan vonzás valami ismeretlen ősi ösztön vonzott mindig a szüleim szülőhelyéhez Kisújszálláshoz. Gyerekkori halvány emlékeim, amikor nyáron megérkeztünk "haza" - apám mindig ezt mondta amikor leszálltunk a vonatról. "- Itthon vagyunk." Az, hogy ez a két szó akkoriban mit jelentett számára csak később értettem meg. A hazaérni, hazatalálni, hazamenni bár már nem a szülői házba, de valahová, ahová tartozik, ahonnan nem tépheti ki semmi a gyökereket, mert szívósan ragaszkodnak abba sárba amin keresztül gázoltunk a városon át a vasútállomástól kilométereket gyalogolva egy kis fehér-falú házig, ahol a legidősebb testvére élt még, egyedül ötök közül, aki nem hagyta el a jobb élet reményében a mezővárost.

 Azok a nyarak, a rácsodálkozás a füzekre, a nem ütköző tekintetem szabadsága, a gémeskút, ami ugyan volt a Pilis hegyei között is a réten - hiszen akkoriban a lakóhelyemen is tartottak még teheneket, akiket reggel legelőre hajtottak és este pedig hangos kolomppal indultak hazafelé - mégis más volt ez a kút. A gém árnyéka és az itatót körbeölelő növényzet, a kút kávájára rakott bádogbögre, de még a kanna is más volt, mint odahaza. Mások voltak az emberek is. Az asszonyok arcán valami derű keveredett a szemükben megbúvó bús, de mindig lobbanni kész szikrával. A maguk csendességében tették a dolguk, de sokszor hirtelen haraggal csaptak a sutba valamit úgy, hogy mérgüknek semmi előjelét nem láttam. Anyámnál nem láttam ezt a lobbanékony szikrát, az ő kék szemében mindig csak a beletörődés és a jól elvégzett munka célját láttam és csendes magába vonulást. Apám testvéreit haragos, hőzöngő embereknek tartottam, akik ha összejönnek mindig vita kerekedik és egyikük mindig haragos lesz valamiért, mintha csak épp rájuk kerülne a sor, mindig megvolt a következő sértődés. Aztán hangos vigasztalgatás meg magyarázkodás semmiségnek tűnő, vélt vagy valós sérelmek, múlt felhánytorgatása de emlékszem egyszer még abból is harag keveredett, hogy gyerekkorukban hogy hívtak azt a tehenet amit az anyjuk egy éjszaka letaglózott. Én meg csak csodálkoztam hogy nagymamám - aki amikor a történetet hallottam már nem élt, de emlékeim szerint madáralkatú, aprócska öregasszony volt - hogyan is vághatott le egymaga egy marhát. A vita meg csak folyt, hogy Riska vagy Juliska volt-e a kiöregedett tehén neve,  és a húst hogyan hordták le a kútba, a kút oldalából vágott alagútba, hogy a tilos vágás ki ne derüljön, no meg, hogy a sok éhes száj elől ne kelljen beszolgáltatni a húst. Mennyire másképp emlékezett rá édesapám, aki a legfiatalabb volt és mivel a fizikuma őt tette alkalmassá arra, hogy leeresszék a kútba és mennyire másként mesélte keresztanyám, aki egyetlen lányként  élt a négy fiútestvérével. Ilyen viták közepette ismertem meg azokat a családi történéseket, melyeket egyébként csak úgy biztos nem meséltek volna el nekünk gyerekeknek. Ezek a mesék pedig egy olyan ízes, édes nyelven folytak, ami számomra ma is a világ legszebb magyarja. Ezt a tájszólást én sosem beszéltem, de amikor huzamosabb ideig voltunk otthon, bizony rám ragadt az 'ízés' és a hangsúlyok máshová helyezése, de még a sok szófordulat és egyes tárgyak más néven nevezése is. Aztán amikor a vita elcsendesedni látszott nótázni kezdtek, csak úgy szinte minden átmenet nélkül. Búsan és vidáman, dühösen és engesztelőn. A nóta aztán feloldotta a vita feszültségét és már egymást ölelve nem is emlékeztek rá, hogy miért is haragudtak egymásra és a világra. 

 Amit pedig végképp nem tűrtek, ha egy gyerek beleszól a felnőttek dolgába, ha pedig mégis elkottyantottam magam, már zavartak is a 'dógomra, hozzátéve, hogy az árkot el kell kerülni. Akkor a lábam alá kaptam az országutat ami ott akkor még vagy porzott vagy cuppogott a sártól. Persze én már nem jártam 'meztébláb, mert az akkor már nem volt való, de azt az érzést, amikor kitárt karommal futottam a levágott tarlón, és magamhoz ölelhettem a világot soha nem felejtem el. A 'pörgős szoknyám  ott pörgött csak igazán, és futottam a fűzfákig. Ó hogy szerettem azokat a füzeket. Mert mifelénk nem voltak olyan göcsörtös, girbe-gurba fűzfák, mint Kisújon, no meg a fűzfák alatt mindig volt valami érdekes. A tarlón futottam, de a füzekhez érve lelassítottam a lépteim, sokszor feküdtem hanyatt egy ilyen fa alatt, úgy, hogy a lelógó ágának levele az arcomat érje. Az az érintés, csiklandós levél simogatás, a természetet olyan közel hozta a szívemhez, amit azóta sem éreztem még sehol.

Kunságom

Úgy nőttem fel én, Pilis lágy ölén,

hogy bennem a róna homokja lapult.

Örömmel eszméltem, mikor körém

forgószél kavarta homok szabadult.

Felnőttem én, a konok, kun leány,

róna virága, szívós, erős, inas.

Karjába zárt tört hegyek derekán,

lettem idővel, szilaj könnyűlovas.

S bár életem néha szikes-homok,

paripás népem vére, bennem buzog.

Tisztán tartott lelkem olyan konok,

mint hajdan élt őseim, a nagy-kunok.

Gondolatok - Identitás és hit

 Nemrég olvastam egy keresőoptimalizáló hirdetésben, hogy az internetet használók milyen címszavakat írtak leggyakrabban a keresőkbe. Feltételezve, hogy a poszt igazat írt - bár a virtuális világban sok téves információ is kering -  igen érdekes, hogy a "Ki vagyok én?" - felhasználói kérdés került az élvonalba. Mosolyogtam is rajta magamban, hogy az emberek önmagukat is a neten keresik.


Érdekes az emberi önazonosság kérdése. Valamikor tanulmányaim folyamán szigorlatra készülve az eriksoni "identitáselmélet" kérdéskörébe merültem és természetesen rohadtul meg akartam tanulni és meg is akartam érteni az ember ilyen un. pszichoszociális fejlődését. Bevallom ezen az elméleti síkon sikertelenül vettem az akadályokat. A pszichológia szigorlatomra kapott "hármas" akkoriban eléggé megviselte a lelkemet. Távol áll tőlem, hogy különböző elméletekkel vitába szálljak, de a megértésük mindig gondot okozott. Egész eddigi életem során a személyes énem és a társas énem kézen fogva járt. Praktikus, józan paraszti észjárással próbálok élni.


Dőreség lenne kijelentenem, hogy én teljes mértékben tudatában vagyok az "önazonosságomnak" és egységes, biztos képet tudok festeni magamról. Abban viszont teljes mértékben biztos vagyok, hogy
olyan önmagamnak felállított szabályok szerint élek, amit a belsőmből és valahonnan az őseimtől hozott az emberbe vetett - sokszor megmagyarázhatatlan - makacs hit vezérel.


Elcsépeltnek tűnik a gondolat és rengeteg internetes mém készül Edmund Burke idézettel.


"A gonosz diadalához csak annyi kell, hogy a jók tétlenek maradjanak"


Kevésbé idézik, de szintén tőle ered az a gondolat is hogy;


"Senki sem követhet el nagyobb hibát, mint az, aki azért nem tesz semmit, mert amit megtehet, az kicsiny."


 Azt hogy ezek a mondatok mennyire népszerűek és mennyi megosztást érnek a mémek, amelyeken megjelennek, azt jelenti, hogy az emberek tudat alatt tisztában vannak a kis dolgok jelentőségével is, cselekedeteikben mégsem jutnak a smiley és like jelek használatánál tovább. A miértekre nem tudok kielégítő választ adni.


 Eddigi életem során egyet biztos nem akartam: átvett identitásmintákat követni, skatulyába zárni magam egy-egy szerepbe, legyen az anyaság vagy a feleség, de akár a dolgozó nő szerepe. Úgy gondolom, hogy minden szerepben ott kell legyen a NŐ és az ÉN.
A tartozni akarok valahová - társas életem, emberi kapcsolataim az érzelmeimből táplálkoznak, de nem élhetem az életem csak szubjektív értékítélettel, az objektivitást tanulva kellett magamba lopnom. Fontos számomra a koherencia (összetartozás) jelenléte a családomban de a tágabb környezetemben akár a hazámban is. Ez az összetartozás érzése viszont nem keverendő össze a közös érdekek mentén létrejött csoportok közösségével.
Egyszer egy ismerősöm azt mondta nekem, hogy az emberi faj olyan ritka fajtájába tartozom, aki az egyéni érdekeit háttérbe tudja szorítani egy másik ember vagy közösség érdekei érdekében.


 Cselekedeteimben valóban ritkán mérlegelek ilyen módon, de nem gondolom, hogy ez egy ritka emberi "fajta" jellemzője lenne. Minden édesanya képes erre - egyszerűsítve az ÉN egy kicsit vissza tud húzódni a család, a férj és a gyerekek érdekében a NŐ viszont soha.


Az egyensúly megtartása rettentő fontos


 NE TETSZELEGJ és  NE SÜLLYEDJ A MÁRTÍR SZEREPÉBE!


Következetes, ellentmondásoktól mentes tartalmas életet kívánok mindenkinek!