Egy hajóban A Hetedik közösségi program élménybeszámolója az irodalmi folyóirat olvasójaként
A közösségi oldalak igazsága igazolódott be számomra 2017. május 20-án.
„Egy új ismeretség a legszebb ajándék, amit adhatunk valakinek.” Francois Lelord
Történt pedig, hogy május elején a napi facebook látogatásomkor egy eseménymeghívót kaptam az ’A Hetedik’ irodalmi folyóirat oldaláról. A felhívásban egy nem megszokott találkozóra invitáltak a szerkesztők. Első alkalommal hívták meg az A Hetedik alkotó és olvasótáborát egy vízitúrára. A rendezvény helyszíne Kismaros és a Duna, az utat pedig kenuval szándékoztak megtenni a Szigetcsúcsig (Szentendrei-szigethez tartozó hely). Az aktív kiránduláshoz csak vállalkozó kedvre és egy szabad szombatra volt szükségem, ezért rögtön jeleztem részvételi szándékomat, természetesen először csak az „érdekel” gombra kattintva, majd üzenetben megerősítést kértem, hogy a meghívás valóban áll olvasóként is. Örömmel nyugtáztam, hogy szeretettel várnak. A férjem és sógorom érdeklődését kellően felcsigázva másnap már az „érdekel” gomb helyett örömmel kattintottam, hogy „ott leszek”.
A szervezők a rendezvény napjáig szinte minden nap elláttak jó tanácsokkal a túrán való részvételhez, nem nélkülözve a humort – mely még vonzóbbá tette számomra a kirándulást, bár soha nem eveztem még és különösebben a vizet sem szeretem mégis várakozással töltött el az eseménymeghívó napi szerkesztése, melyet külön köszönök. (Bár utólag belegondolva szabálykövető emberként túlságosan is betartva a tanácsokat, egy kicsit sok ruhával készültem, széldzseki és esőkabát is, váltás fehérnemű, fürdőruha és hatalmas adag étel, több üveg ásványvíz, szőlőcukor, pezsgőtabletta, evőeszköz – talán a fele is elég lett volna.)
A megbeszélés szerint tíz órakor Kismaroson a csónakháznál találkoztunk a Budapestről reggel induló csapattal. Mi az Ipoly felől érkeztünk és kicsivel hamarabb értünk a helyszínre, mert Budapest felől a vonatok késtek.
Míg megérkezett a lelkes csapat rácsodálkoztam a Dunára, a vízállás elég magas volt, és a partról is erősnek tűnt a sodrás, a szél pedig csakúgy borzolta a hullámokat. Mit mondjak, elég félelmetesnek tűnt számomra, hogy egy kenuban fogok pár percen belül ülni és még eveznem is kell. Természetesen be nem vallottam volna a férjemnek, hogy az általam javasolt program sikerében máris kételyeim támadtak. Szerencsére sok időm nem volt a gondolkodásra, mert megérkezett az A Hetedik csapata Ferenczfi János szerkesztő vezetésével, akiről kiderült, hogy kormányosként fog közreműködni a túrán. Még jó, hogy nemcsak az irodalomhoz ért, gondoltam. Lelkesen álltunk be a csapatba és vártuk hogy kézbe vehessük az evezőket. A csónakházban egy gyorstalpaló kenus oktatásban volt részünk, tizennégy fővel, három csónakban szállhattunk vízre, a fantáziám természetesen leszögezte, hogy a létszámunk lehetne kétszer A Hetedik.
A kormányosok elosztották a legénységet és a csomagokat, megkaptuk az evező mellé a mentőmellényünket is majd vízrebocsátottuk a ’járgányokat’, az evezővel lelkesen integetve indultunk el a parttól, én speciel teljesen fordítva fogtam az evezőt, szerencsére a férjem hamar rám szólt, hogy ez nem fakanál, és a Duna nem egy fazék víz, hogy úgy kavarjam, mint főzéskor a tűzhelyen a bablevest. A nyugati szél egyre erősödött, és ahogy távolodtunk a partról csak az járt a fejemben, hogy nem vagyok normális, hogy közel ötven évig megvoltam kenuzás nélkül, most mi a fenének kellett ez nekem. Ráadásul az evezővel gyorsan kellett dolgozni, mert ha egyet mártottam a vízben, a szél kettőt dobott vissza. Az az érzésem volt, hogy egyet lépek előre kettőt hátra. A ritmus felvétele is elég nagy gondot okozott, végül Faragó Eszter emlékeztetett az orosz volgai hajóvontatók dalával a ritmusra (ej uhnyem). A ritmus olyan jól sikerült, hogy Dávid sapkáját lekapta a szél és visszafelé sodorta a vízen. Nohát azért az A Hetedik-et nem olyan fából faragták - pláne a kormányost - hogy ezt annyiban hagyja. Megfordultunk és egy evezővel szerencsésen kipecáztuk az engedetlen sapkát. A sapkahalászat bár sikeres volt, de jelentős hátrányra tettünk szert a másik két kenuval szemben. A hátrányt nem tudtuk volna behozni, de a két kenu legénysége bevárt minket a Duna szép mellékágában, ahol egy kis pihenőt is tettünk, kikötöttünk és elfogyasztottunk egy kis elemózsiát. Természetesen előkerültek az addig a vízhatlan csomagolásban rejtőző telefonok és elkészültek az első fotók is. A lagúnából kiérve megkerültük a pihenőhelyet és a sziget csúcsa felé ’hegyeztük’ az evezőinket. A Duna hajóforgalmának köszönhetően a táborhelyünkig még legalább két uszály hullámain is táncot járt a kenunk, végül megérkeztünk és boldogan kötöttünk ki a Kisoroszival szemben lévő, a Szentendrei-szigetcsoporthoz tartozó parton. Vadregényes gyönyörű Duna-part fogadott és egy csodás, labrador kutya futott elénk, lelkesen csaholva. Sajnos a gazdái nem voltak olyan barátságosak, mint ő. Finoman közölték velünk, hogy jobb lenne, ha egy kicsit távolabb vernénk tábort, mert nem azért jöttek ki a szabad természetbe, hogy „ilyen” társaságuk legyen, mint az A Hetedik. Nekem az a Nietzsche idézet jutott az eszembe, hogy „Azért szeretünk a szabad természetben lenni, mert annak nincs rólunk véleménye.” – az A Hetediknek véleménye volt, de nem azért mentünk, hogy konfrontálódjuk egy nyugdíjas házaspárral, még ha a kutyájuk mégoly szeretnivaló is. A parton egy helyre parkolva a kenukat, kipakoltuk a műanyag zsákokba rejtett felszerelést és kijelöltük a tűzrakó helyet. A Duna-part kavicsos és kagylókkal borított, míg a víztől távolodva finom, homokos, majd füves részre bukkantunk. Eszterrel a pár marék kavicsos kagyló segítségével a homokba írtuk az A Hetedik nevét, mintegy irodalmi lábnyomot hagyva a parton vagy csak úgy, mint „Itt járt Mátyás király, éljen az igazság!”
Hosszas tanakodás után a kormányosok úgy ítélték, hogy nem lesz elég a magunkkal hozott ásványvíz a főzéshez. Pár vállalkozó kedvű fiatalember újabb kalandra készülve Nagymarosnak vette az irányt a kenuval, ivóvíz szerzése céljából. A tűzifagyűjtés közben fedeztük fel, hogy a sziget belsejében a parttól kb. száz méterre egy kemping található, ahol a szükséges ivóvíz rendelkezésünkre állt volna. A tűzrakás sikeres volt és Benjamin szorgosan készítette elő a bográcsba valót. A legénység tagjai a parton szétszóródva próbálták elütni az időt. Egyesek megpróbáltak a vízen járni, mások napoztak én meg egy verseskönyvvel a kezembe egy vállamat verdeső fűzfa árnyékába vonultam, majd egy sétát tettünk a férjemmel a szigeten, újra rácsodálkozva a természet csodájára. Virágos mezőre, hatalmas ősfákra és fákon termő taplógombákra. Örömünkre sárga gévagombát is találtunk, bár olyan magasan volt, hogy reménytelen lett volna felmászni érte, pedig a ’csirkehúsgombának’ is nevezett élősködő, igen ízletes étel. Berda József a „barangoló költő” „hajrázó képzelete” írta róla.”
„- Játékos képzeletünket
derítő formád, egymásbanőtt kalapod alatti
bágyadt-fehér arcod, lelkünket-testünket
s így hahotázik előre: mily ropogós, pompás
pörkölt s még nyelvünket-csettintőbb rántott”
A gévagombaszedés kudarca után meg kellett elégednünk azzal az ínycsiklandozó marhagulyással, melyet Benjamin készített, a szigeten maradók és az időközben a vízszerző útról visszaérkezett kalandozók örömére.
Mikor már mindenki épp elég éhes volt, és vártuk hogy tányérjainkkal a bogrács elé járulhassunk – kiderült, hogy a merőkanalat senki sem hozott, a fakanál de még az evező sem alkalmas a leves merésére. Az irodalmat kedvelők nem elveszett emberek, ezt is megoldották, hogy hogyan azt a kedves olvasóra bízom. A lényeg, hogy mindenki tele hassal és elégedetten csomagolta össze a felszerelését, a zsákokat gondosan légmentesen zárva és benne levegőt hagyva, hogy egy esetleges boruláskor ne csak minket tartson fenn a vízen a mentőmellény, de a cókmókunk se merüljön el.
Erre nem került sor és délután hat órára szerencsésen visszaeveztünk a csónakházhoz, ahol a kölcsönző tulajdonosainak szemén láthattuk a megkönnyebbülést, hogy épségben visszahoztuk a hajókat. Összességében egy családias hangulatú, remek társaságban eltöltött, aktív napot tudhatunk magunk mögött. Köszönjük az A Hetediknek, és várjuk a következő, hasonló kreativitásról tanúbizonyságot tevő program szervezését.
Deák Mária 2017. május 21.
Olvasásra ajánlom az online folyóiratot. Regisztráció nélkül is olvasható.
A HETEDIK
