1943 (nagyapa emlékére)

Fagyott halál rémlik a múltból felém,
Donnál elesett őseink hangjával
az emlékezés kínja hasít belém.

Nagyapám szavai élnek, hamvaddal,
szavaid nem felejti el unokád.
Hősi emlékművek tele virággal.

Miért nagyapám nyomorult rémálmát
álmodom újra? Hazug, csúf életünk
hozza doni, fagyott lelkek világát.

Sokan a túlélők miatt élhetünk.
Emlékezések hallgatója voltam.
Áldozat beszéde; jóvátételünk.

"Holt bajtársak körül imát motyogtam,
átkos ezerkilencszáznegyvenhárom
muszka telének haván vánszorogtam.

Szikrára fagyott fehér pillantásom.
Agyamba véste örökre a cudar
emlékeim, s túléltem haldoklásom.

Most tőled virágzik nekem az ugar.
Mosolyod olvasztó tüzén feledni
tanulok. Kis unokám, ne légy fukar!"

Édes nagyapám hogy tudott szeretni.

Álmomban jő hozzám, intő beszédét

hallom és emlékét megkérgesedni

nem hagyom. Nem felejtem szeme fényét,

a hazug világról, igaz meséjét.

Kitárt karjába szeretve repülnék.

Nevetve, kacagva ölébe ülnék.