Motiváció

   Sokat töprengtem rajta mi is legyen az első blogbejegyzésem.
Nem akarok hazudni és nem akarom azzal a közhelyes kezdéssel indítani, hogy igen gyerekkorom óta írok és mindig vágytam rá, hogy megosszam veletek, hogy olvasott író váljon belőlem.
Ebből annyi az igaz, hogy valóban gyerekkorom óta írok, de nem vágytam rá, hogy a szeretteimen kívül - vagy azon kívül akinek szól az írás - más is megismerje azokat, a régi naplómról meg nem is beszélve. Régimódian úgy gondoltam, hogy a naplóm magamnak szól hiszen azért volt hozzá még olyan pici takaros lakat is, melynek a kulcsát akár nyakláncmedálként is hordhattam és bizony nemigen akartam volna, hogy bárki más olvassa a gondolataim.
2010-ben történt először, hogy a gyerekeimnek írt meséimet feltöltöttem egy oldalra, egyszerűen azért mert egy számomra kedves ember ezt tanácsolta. Aztán el is felejtettem, de a mai napig olvasható a Forestpress oldalán. A Börzsöny meséi
 2012-ben webes felületet kerestem egy pár versemnek, a poet.hu és a Holnap Magazin honlapján regisztráltam, majd az is abbamaradt, mások írásait olvastam.
  2015. májusában történt valami, ami gyökeresen megváltoztatta az életemet, az élethez való viszonyulásomat.
 
  A pünkösdi hétvége előtti pénteki munkanap végén szaladtam a metróhoz. Az autóbusz-pályaudvar fél órás útra van a munkahelyemtől, és ha nem érem el a távolsági járatot, akkor bizony  egy órát várhatok a következő indulásig. Ezek a holt időszakok pedig elveszett idők az életből.(Mindig mosolygok a budapesti kollégákon, amikor rohannak, és kettő és négy perceket kell várni a következő BKV járatra ha lekésik. Micsoda gondok :-) Szóval péntek délután - zsúfolt mozgólépcső - és hirtelen rám törő hőhullám és remegő sírás vett rajtam erőt. Körülbelül két percig tartott a lúdbőr kísérte érzés, melyet akkor nem tudtam mire vélni. A szám remegett és a szememből könnyet töröltem. Aztán valami általam eddig nem ismert közönnyel néztem körül és a nemtörődöm érzés elkísért a pályaudvarig. Az autóbuszon lehuppantam egy ülésre, magamba merülten gondoltam az átélt rossz érzésre és elkönyveltem magamban, ez már a klimax. Hazáig sorba vettem a számtalan hétvégi elintéznivalóimat, felhívtam egy volt kollégámat és elolvastam a Délinél a Metropol Fiú által kezembe nyomott újságot.
  Hazaérve hegyekben álló mosatlan edény fogadott. Kinyitottam az ablakot, a tavaszi eső illata szállt  a konyhámba és körbelengett a jázmin és zsálya illata. Kábultan raktam rendet rutinos, évtizedek óta megszokott mozdulatokkal pakoltam. A fejemben ezer gondolat, mint mindig. Palacsintát sütöttem vacsorára.  Telefoncsörgés: egyszer, kétszer, háromszor...


- Era nálad van?
- Ugye biztos ott van, mit csináltok, hogy nem veszi fel a telefont?


Újra csörgött a telefon...és akkor már tudtam.


Autóbaleset. Azonnal meghalt. Véletlen, ezredmásodperc valószínűtlensége.


Zokogtam, zokogtam és megértettem...s verset írtam...kegyetlent.


"Ma már tudom, mi volt az érzés, mi sokkolt:
égbe mártott lélekujjad búcsúérintése volt." - részlet a Jelek című versemből


Egyszer azt mondtad nekem: "Önző dolog ha csak magadnak írsz!"


Látod! Írok!


"A traumába bele lehet halni, de ha nem hal bele, akkor olyan képességei szabadulnak fel a túlélés érdekében , amelyek soha nem alakultak volna ki trauma nélkül." Fedmár András